Írásaimban már többször szó esett arról, hogyan álljunk talpra. Hogyan kezdjük újra életünket? Erről, egy kedves hozzászólóm válaszának hatására gondolkodtam el, amit most megosztok.
Életünkben sajnos előfordulhat, hogy valami miatt véget ér addigi életünk és szinte újra kell kezdenünk azt. Ha munkanélkülivé válunk, ha társunk elmegy, meghal. Addigi életünk felborul. Mihez tudunk kezdeni ilyenkor?
Újra kezdés
Természetesen megpróbáljuk tovább élni az életünket. Valahogy. Ha szerencsénk van, találunk új munkahelyet.
Ha társunkat veszítjük el és van hol laknunk, van munkahelyünk, akkor anyagilag könnyebb. Viszont ha otthon vezettük a háztartást, neveltük a gyerekeket, akkor már nehezebb. Amíg kicsi a gyerek, gyerekek, sokkal nehezebb, hiszen kevés az a munkahely, amelyik olyan alkalmazottat vesz fel dolgozni, akinek van egy-két-több gyermeke és egyedül neveli őket. Ők a problémás alkalmazottak, mert minden gondnál, betegségnél az anyának természetesen a gyermekei az elsők.
Családi segítség
Ha nincsenek gyermekei, mert már felnőttek, akkor pedig az a probléma, hogy nem fiatal, esetleg már régen dolgozott és az eltelt idő alatt sokat fejlődött a világ. Vajon vissza tud illeszkedni, meg tudja tanulni idősebb korban az újra munkába álló alkalmazottjelölt a mai technikát? Esetleg keressünk olyan munkahelyet, ami nem megfelelő a tudásunknak, képzettségünknek? Megalázó helyzet.
Ez volt az anyagi része. Mi van a lelki talpra állással? Hiába van anyagi biztonságunk, ha lelkileg is összeomlunk.
- Hogyan lehet túlélni a munkahely elvesztését például, ha a fentiek miatt kicsi az esély, hogy újat találjunk?
- Hogyan lehet túlélni társunk elvesztését, ha elment, vagy meghalt?
Újra lehet kezdeni?
Rokonok, barátok, ismerősök segítsége elég? Erőt tudunk meríteni belőlük? Egy kedves hozzászólóm azt írta erre az esetre, hogy „… amikor eldöntöttem, hogy nincs tovább, akkor tényleg vége lett. Új életet kezdtem. Megváltoztam. Sokat tanultam különböző emberektől. Amikor rájövünk, hogy az a valaki, akivel összehozott a sors, mit tanított nekünk, akkor el tudjuk engedni és tovább lépni. Jöhet a következő kihívás…”
Igaza lehet. Viszont szükségünk van-e, kell-e mindig elemezni a megismert embereket, az új kapcsolatokat, hogy mit tanultunk tőlük? Élhetünk úgy, hogy mindig végig elemezzük magunkat, embertársainkat?
