Pár napig itthon voltak fiamék, az akkor még csak 3,5 éves kisfiukkal, aki fél napot hármasban töltött velünk. Talált a padlón kettő hangyát mászni, amit nagy örömmel jelzett is. Ki akartam dobni őket, de ő felvilágosított, hogy háziállat és pici kezével egyenként megfogta őket, majd betette a virágcserép földjébe. Gondolta, ott jó helyük lesz, tudnak enni és el is tudnak bújni.
A felnőttek mások
Ennek a 3,5 éves gyermeknek eszébe nem jut, hogy elpusztítson egy állatot, míg a felnőtt, sőt már nem is fiatal felnőtt kedvtelésből pusztítja el őket. Ez a kisgyerek soha nem fogja őket bántani. Valószínű azok a felnőttek már otthon, kis gyermek korukban azt látták, hogy az állatokat el kell pusztítani és nem önvédelemből, hanem csupán szórakozásból.
Ezen a kedves kis történeten elgondolkodtam. Sokszor olvassuk, halljuk, hogy gyermekek és persze felnőttek is, bántják az állatokat. Cicákat, kutyákat, sajnos, süniket és más kisebb állatokat is. Akár gyerek, akár felnőtt csinálja ezt a szörnyűséget a védtelen állatokkal szemben, úgy gondolom, nevelés kérdése. Amit lát a gyermek a családjában, környezetében, azt gondolja helyesnek és azt teszi, legyen az jó, rossz, helytelen dolog. Ha valaki egy cica vagy kutya láttán, a kis gyermekének azt mondja, hogy zavard el, húzd meg a farkát, vagy fog valami ütleget és azzal zavarja el az állatot, a gyermek is ugyanezt fogja tenni. Viszont ha elmondja, hogy milyen kedves, szeretnivaló, hasznos állatot lát éppen és esetleg meg is lehet simogatni, akkor ő is úgy viszonyul a környezetéhez, háziállatokhoz. Ezzel nem azt mondom, hogy minden állatot fogjon meg, simogasson meg, mert természetesen vannak veszélyesek is, de azt is el kell mondani neki, hogy azt éppen miért nem szabad megközelíteni, miért és hogyan kell vigyázni, óvakodni tőle.
Dicsekvés?
Sajnos, a médiában is látni sok ismert embert, aki büszkén mutogatja az általa lelőtt állatot. Nem tudom ki, hogy van vele, én az ilyen embereket nem tekintem embernek sem. Csupán szórakozásból leölni egy állatot és még büszke is rá, az ilyen számomra egy undorító senki. Egyik munkahelyemre is be járt egy ilyen, ő Afrikába járt vadászni minden nyáron. Egyik alkalommal főnökömnek mesélte a vadásztörténeteit, majd nekem is mondta, hogy egyszer menjek el hozzá és nézzem meg a trófeáit. Ki akadtam. Amit válaszoltam, nem tetszett neki. Ugyanis azt mondtam, hogy aki szórakozásból, kedvtelésből öli meg az állatokat, azt én nem tartom senkinek. Ez után soha többé nem szólt hozzám, sőt néha még nem is köszönt. Persze nem zavart, de nagyon utáltam azt a férfit és mindenkit, aki a védtelen állatokat elpusztítja szórakozásból.
Szerintem is nagy részben nevelés kérdése az állatokhoz való viszonyulás. Sógornőmékkel voltunk kirándulni, velük volt az akkor 3-4 éves kisfiuk is. Sógornőm talált egy picike békát és a tenyerébe véve, elmagyarázta kisfiának a béka tulajdonságait, hol lakik, mit eszik, miért hasznos. A gyerek figyelmesen hallgatta, miközben gyönyörködött a kis zöld állatban. Végül meg is simogathatta, hogy érezze milyen a tapintása, a hőmérséklete. Azóta a kisfiú felnőtt, már kb. annyi idős gyermekei vannak, mint ő volt akkoriban. A gyerekek is imádják az állatokat, 2 kutyával és egy lakásban tartott cicával élnek együtt. Nekik sem fog soha eszükbe jutni, hogy bántsák a védtelen állatokat.
Viszont a munkahelyemre szokott járni egy áruszállító, akinek pár éve született unokája. Néha megkérdezem tőle, hogy van a gyerek. Nemrégen örömmel újságolta, hogy rettenetesen rossz és szinte büszkén mesélte, hogy a cica farkát szokta húzgálni. Nos, ilyen is van sajnos. A szülőtől, nagyszülőtől sokat tanul a gyerek, a rosszat is ugyanígy.