A Titicaca-tó, Bolívia és Peru határán van. A világ legnagyobb hegyi taván, a gyerekek csónakkal mennek iskolába, sokszor 2 órát eveznek egyedül, legtöbbször házilag készített kis gyékénycsónakjukon.
A gyerekek megosztják az ételt az iskolában. A tó vizéből isznak, mert nagyon tiszta. A tanító kettő osztályt tanít egyszerre, de odafigyel, hogy a mindenki megértse a hallottakat. Nagyon nehéz és veszélyes az iskolába jutás, mégis örömmel járnak tanulni, még ilyen áron is, mert álmaik, terveik vannak.
Tudják mit szeretnének, miért vállalják a veszélyt. Álmuk, hogy orvosok, mérnökök, tanítók legyenek, mert tudják, az az egyetlen esélyük, hogy elszakadjanak abból az életformából, amiben ők és szüleik élnek. Többet akarnak, jobb életet, és ezt már 9-11 évesen eldöntik.
Szülők?
Aggódnak, rettegnek, hogy gyermekük bele esik a vízbe. Elsüllyed a csónakjuk a nagy vízijármű-forgalom miatt. Iskola előtt, még otthoni teendőik vannak. Segítenek szüleiknek. Útközben felveszik a kisebb gyermekeket, és elviszik az óvodába. Egyik kisfiú hazafelé még kacsatojás fészkeket keres és ha talál valamit, például egy reggel óta elpusztult kacsát, haza viszi és az ott maradt tojásait is, hogy majd kiköltse.
Délutánra, iskola végeztével, legtöbbször viharossá fordul az idő. Egy 9-11 éves gyereknek rettenetesen nehéz a hazajutás, egyedül, a viharos vízen. Mi is aggódunk a gyermekeinkért, de ezeknek a gyerekeknek gyermekkora sincs. A játékidőt az iskolába, illetve a hazajutással töltik. Otthon tanulás, munka, és másnap újra kezdődik minden.
Panaszkodunk
Mi panaszkodunk, ha kicsit messzebbre kell járnia gyermekünknek iskolába, óvodába. Panaszkodunk a megbízhatatlan autóbusz, illetve vonatközlekedés miatt. Panaszkodunk, hogy nem tudjuk megvenni a legújabb telefont nekik. Gyermekeink hisztisek, ha nem kapják meg a megálmodott tabletet, telefont, játékot. Nem akarnak iskolába menni, mert esik az eső, a hó, hideg van, meleg van. 14-15 évesen, sőt, sokszor huszonévesen sem tudják mit kezdjenek magukkal, milyen szakmát tanuljanak. Csak kallódnak az iskolák között, mert egyiket sem érzik álmaik megvalósulásának.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne adjunk meg mindent gyermekeinknek, de néha jusson eszünkbe az a perui kisgyermek, aki fiatal kora ellenére is vállalja a veszélyt, hogy eljusson az iskolába, mert többet, jobb életet akar a szüleinél.
