Mindenfajta kapcsolatnál fontos az őszinteség. Sokszor el gondolkodom, miért nem tudunk igazán őszinték lenni egymáshoz? Pedig fontos lenne, hogy őszintén megbeszéljük egymással a problémákat.
Miért nem beszélgetünk?
- Mi lehet az akadálya annak, hogy beszéljünk?
- Talán félünk elmondani érzéseinket?
- Félünk, hogy megbántjuk a másikat?
- Félünk attól, hogy a másik visszaél a helyzettel, vagy nem érti, mit akarunk, mit szeretnénk?
- Félünk, hogy mégsem úgy van, ahogy mi érezzük, gondoljuk, tudjuk?
- Félünk a visszautasítástól?
- Félünk az esetleges veszekedéstől?
Jó őszintének lenni?
Na jó! Tudom, könnyű mondani, leírni, okoskodni. Nekem sem megy mindig, mert ha őszinte vagyok, akkor arcul csapnak – juj de szépen leírtam -, ha pedig nem vagyok őszinte, akkor magamat tévesztem meg. Ezzel nem azt mondom, hogy hazudok, nem mondok igazat, csak nem szólok. A hallgatás nagyon jó módszer. Mindenre. Én védekezésnek hívom. Megvéd az előbb írt arcul csapástól, a fájdalomtól, a veszekedéstől, visszautasítástól.
A filmekben olyan jól működik. Sok idegeskedést, szenvedést megelőznénk, ha felnőtt ember módjára meg tudnánk beszélni a problémákat.
Nem lehetne belőle tanulni? Felnőttek vagyunk, azt hiszem. Legalábbis úgy teszünk.
Kíváncsi vagyok én is.