Az egymásra figyelés képességének alapvető emberi tulajdonságnak kell, hogy legyen. Sajnos, a legtöbb emberből hiányzik ez a képesség. Néha talán nem is vesszük észre, hogy a másik szeretne mondani valamit, de mi el vagyunk foglalva saját mondanivalónkkal. Nem vesszük észre, ha a másik bajban van. Miért is? Túl önzőek vagyunk, és nem érdekel más problémája, véleménye? Nem tudom.
Kollégák
Találkoztam már olyannal is, egy régi kolléganőm például, hogy ha kérdezett is valamit, a válasz már nem érdekelte. A második szónál a szavamba vágott és mondta a saját kis történetét, véleményét, élményeit.
Néha, ha szeretnék valamit elmesélni, vagy közölni, hogy tudjon róla, közbevág, hogy „szavad ne felejtsd…” és már mondja is, ami éppen eszébe jutott. Sajnos, soha nem kérdez vissza „mit is akartál mondani?”. Nem érdekli. Vagy csak simán elfelejtette?
Az ilyen eseteket a másik észre sem veszi. Fel sem tűnik neki, hogy a másikat megbántotta figyelmetlenségével, nemtörődömségével.
Nem érdekel
Sokszor elmegyünk a másik mellett, mert nem vesszük észre, nem figyelünk arra, hogy a mellettünk, közelünkben lévő ember bajban van, rosszul van. Sokszor átlépünk a földön fekvőn, elmegyünk mellette, sokan még a fejüket is elfordítják, hogy ne lássák, azzal a felkiáltással, leitta magát, narkózott. Pedig az esetek nagy többségében rosszul van, mert le ment a cukra, gond van a vérnyomásával, szívével. Ott hagyjuk és eszünkbe sem jut, hogy lehet a mi közbelépésünkkel, segítségünkkel mentenénk meg az életét. Ha ittas, vagy kábítószeres, akkor is segítségre szorul.
Miért lettünk ilyenek?
Emlékszem, gyermekkoromban, jobban figyeltünk a másikra, segítettünk. A szülői házunk az út mellett volt, abban az időben még kevés autó közlekedett, az emberek inkább kerékpárral, motorral, lovas kocsival jártak, rövidtávon pedig gyalog. Egy nyári délután hatalmas eső volt, szinte alig lehetett látni. Mivel az út mellett laktunk, sokan bejöttek hozzánk az eső elől. A kis szoba tele lett elázott emberrel. Volt, akinek anyu a ruháját szárítgatta, addig apu valamelyik ruháját kapta, nehogy megfázzon. Akkor még nem féltünk, hogy bármilyen baj lesz. Beengedtük az otthonunkba, ők pedig hálásak és boldogok voltak, hogy segítettünk.
Régi idők
Éjszaka vihar volt, mi át mentünk a kb. 1 km-re lévő szomszéd tanyára, mert tudtuk, a néni egyedül van otthon és ne féljen a villámlástól, égzengéstől. Azt mondják, régen a tanyán élők jobban figyeltek egymásra, mint a városban, faluban élők. Valószínű, ez ma sem változott.
Most másik faluban élünk, szintén tanyán, bár van szomszédunk. Itt is figyelünk egymásra, hiszen ha elmegy a villany, nagyon ugatnak a szomszédban a kutyák, telefonálunk, hogy minden rendben van-e. Amikor kigyulladt náluk az egyik melléképület, szinte azonnal észrevettük, kérés nélkül rohantunk oltani.
Egy régi ismerősöm, egy idős bácsi, a háza előtti járda mellett készített egy padot, hogy nyáron, amikor már minden munkát elvégeztek a ház körül, ilyenkor összejöttek a szomszédokkal beszélgetni, le lehessen ülni. Nem azért nem hívták be a lakásba őket, mert nem merték, dehogy! Kint a jó levegőn, „csak pár percre jöttem”, jó volt beszélgetni. Igaz, a pár percből sokszor órák lettek. Ilyenkor megbeszélték a történteket, az aktuális pletykákat, de a régmúlt időkről is meséltek a fiatalabbaknak. Én imádtam ezeket az estéket. A gyerekek körülöttünk játszottak, mi beszélgettünk, hallgattuk az idősebbek emlékeit.
Pedig nem nehéz oda figyelni a másikra. Még csak meg sem kell erőltetni magunkat. Még a kevés időnkre sem foghatjuk. Erre mindig kell, hogy időt szakítsunk. Vegyük észre, ha a másik rosszul van, ha bajban van. Beszélgessünk, hallgassuk meg a másikat.
