Azok közé az anyósok közé tartozom, akik nagyon szeretik a menyüket. Nekem kettő is van és örülök, hogy a fiaim őket vette feleségül és ők az unokáim édesanyja. Büszke vagyok rájuk.
Sokszor hallom, hogy az anyós nem szereti a menyét, a vejét, illetve fordítva. Ismerőseim között is van ilyen. Nekem kettő anyósom volt, apósom sajnos csak egy, de mindegyikkel jól meg voltam. Legalábbis úgy érzem, elfogadtak.
Nem szeretem az anyóst
Néha az az érzésem, hogy a legtöbben sportot űznek abból, ki tudja jobban utálni az anyósát, illetve a menyét, vejét. Biztosan vannak gondok. Viszont én úgy gondolom, hogy ha én bekerülök egy családba, ahol vannak idősebbek, és egyébként is, ők vannak ott régebben, nekem kell beilleszkednem az új családba. Nekem kell elfogadni az ottani szokásokat. Ezzel nem azt mondom, hogy feltétel nélkül, vakon csináljuk azt, amit egy anyós mond, de meg lehet hallgatni a véleményt, esetleg el is lehet fogadni a tanácsot. Lehet, tévedek, hiszen az én két anyósom soha nem szólt bele mit, hogyan csináljak. Én elfogadtam őket, ők is elfogadtak engem. Ha gondok voltak, meg lehetett beszélni. Nem kiabálva, veszekedve, hiszen felnőttek vagyunk, és úgy gondolom, normálisak is.
Vélemények
Biztosan vannak rossz vélemények, rossz élmények. Nem vitatom, néha nehéz kijönni egy idősebb, illetve egy új, fiatallal. Tudok olyan idősebb hölgyet, aki nem fogadta el fia barátnőjét. Illetve addig, amíg „csak” barátnő volt, addig minden boldogság, de amikor komolyra fordult a kapcsolat, megkondult a vészharang. Odáig fajult a dolog, hogy kitagadta egyetlen fiát, mert az nem engedett a szülői fenyegetésnek. Mi lesz, ha a fiataloknak gyermekük születik? Akkor sem lesz kíváncsi a fiára, unokájára?
Másik közeli hölgy ismerősöm sem fogadta el fia barátnőjét, nem tagadta ki, de éreztette, nem szívesen látott vendég náluk. Ennek ellenére, a fiatalok összeházasodtak, gyermekük született. Ismerősöm volt az első, aki rohant segíteni. Azóta már második babájuk is megszületett, a hölgy több napig a fiataloknál lakott, hogy segítsen a menyének a gyermekek nevelésében, gondozásában, mivel a fia dolgozott. Ilyen is van, és azóta normális, felnőtt emberként elfogadott anyós-meny kapcsolat alakult ki közöttük.
Én büszke vagyok a menyeimre. Nagyon jó anyák, és feleségek. Biztosan van köztük vita, de boldogok. Nekem ennyi elég. Lányaimnak tekintem őket. Csak remélni tudom, hogy ők nem a megszokott anyósnak tekintenek.
Hiányzik
Édesanyám már sajnos 25 éve nincs velünk. Most, anyák napján sok minden eszembe jutott, többek között a fent leírtak. Mióta meghalt, sokszor eszembe jut, mennyi mindent nem tudok róla, mennyi mindent nem beszéltem meg vele. Többet kellett volna beszélgetnünk, de amíg velünk vannak szüleink, eszünkbe sem jut, hogy egyszer már nem lesznek. Nem tudom, hogy ők büszkék lennének-e arra, amit elértem, amivé váltam az ő nevelésüknek, gondoskodásuknak, tudásuknak hatására.
Nem mondjuk el nekik, hogy boldogok vagyunk, mert ők a szüleink, és nem köszönjük meg, hogy felneveltek, vigyáztak ránk, gondoskodtak rólunk. Sokszor a szülők sem mondják el gyermekeiknek, hogy nagyon szeretik őket és büszkék, amiért rendes, dolgozó felnőtté váltak.
Én sokszor elmondom fiaimnak ezeket. Büszke vagyok rájuk. Boldog vagyok, hogy az életemből ez a rész nem maradt ki és akárhogy is alakult az apjukkal az életem, örülök, hogy ők megszülettek, és éppen ők a gyermekeim.
